Mindenkinek jár egy esély

 

Nagyanyáink korában szinte társadalmi elvárás volt, hogy egy lány szűzen menjen férjhez. Azóta azonban nagyon változott a világ! Úgy gondolom, eléggé elkeserítő, ha egy fiatal lány, aki szinte még gyerek, nemi életet él; felnőttes jogokkal, de felelősségvállalás nélkül. Pedig csak az a fiatal érett szellemileg is a szexuális életre, aki belátja, ha a fogamzásgátlásba hiba csúszik, akkor az életeket tehet tönkre, vagy maradandó lelki fájdalmat okozhat.

Viszont ha már  felelőtlenül létesített kapcsolatot - védekezés nélkül - és megtörtént a baj, szembe kell nézni a szomorú valósággal. És választani kell! Vagy feladja saját életét, vagy megöl egy semmiről sem tehető ártatlan gyermeket, aki esélyt sem kapott az életre. Ezt a fontos döntést viszonylag hamar meg kell hozni, mert a nemkívánt terhességet műtéti úton meg lehet ugyan szüntetni, de nem mindegy, hogy erre mikor kerül sor. Az abortuszt csak a megtermékenyítéstől számított 12 héten belül lehet elvégezni. Ezt természetesen nem bemondás alapján fogadják el, erre a magzat nagysága az irányadó. 

Én leginkább annak köszönhetem az életem, hogy édesanyám lekésett erről a 12 hétről. Megkaptam az esélyt az életre, és szerencsésnek is mondhatom magam, hiszen nagyszerű családom van! De az életemre árnyékot vet egy szörnyű érzés is, hogy a saját anyámnak nem kellettem, és ha tehette volna, inkábbb a halálba küld. Gondolom az elmúlt évtizedek alatt megfogalmazódott már benne néhányszor, milyen jó lett volna, ha meg sem születek. Hiszen tönkrettem az életét. Ilyenkor meg sem fordul az elkeseredett leányanya fejében, hogy nem a csecsemő, sokkal inkább ő, illetve a szeretett férfi a hiábás.

Egyszerű, de csodás gyermekkorom szüleimmel és testvéremmel töltöttem, boldogságban. Természetesen nem a vér szerinti családommal, igazi szüleimről jóformán semmit sem tudok. Anyukámtól tudok néhány apróságot szülőanyámról, de ő is csak az engem világra segítő orvostól tudja ezeket. Hogy ez érthető legyen, elmesélem születésem és örökbefogadásom történetét. Tulajdonképpen egy szerencsés véletlennek köszönhetem az egészet.

24 évvel ezelőtt egy terhes, nálam jóval fiatalabb, 16 év körüli lány lépett be a szegedi kórház kapuján. Az utolsó - számára kellemetlen vizsgálaton - közölték vele, hogy szeptember 7-én várják, akkor fogok szüleetni. Mikor elérkezett a nem várt, gyűlöletes nap, kénytelen volt befeküdni a kórházba. Három éjszakát töltött ott, mert én, úgy látszott, minden percet ki akartam használni azzal a nővel, akinek az életemet köszönhettem. Sajnos ez is csak tovább keserítette őt. az orvos szerint senkihez nem szólt, magába zárkózott, egészséges volt ugyan, de a szeme mélységes szomorúságról árulkodott. Gyűlölettel nézett a másik ágyra, amelyen egy boldog nő várta első gyermekét, a nő férjé pedig szinte undorodva, megvetéssel nézett. 

Ez az elkeseredett fiatal nő teljesen egyedül. Az orvos próbált lelket önteni belé, hogy nincs egyedül, hiszen ott vagyok neki én. Erre csupán annyit mondott, hogy éppen miattam van egyedül. Elmondta az igazat arról napról, amikor kiderült, hogy várandós. Az akkori barátjával csupán néhány hónapja jártak együtt, kapcsolatuk utolsó heteiben már le is feküdtek egymással. Mikor Éva - a szülőanyám - rádöbbent, hogy terhes, kétségbeesett. Némi vívódás után meg akarta beszélni a párjával, a tapasztaltabb fiútól várta a segítséget. A hír hallatán az a szemét - nyilvánvalóan nemzőapámra célzott, egyszerűen elhagyta. Éva szülei lányukat romlottnak titulálva elfordultak tőle, nem nyújottak segítő kezet. A magára maradt lány meghúzta magát egy-egy barátjánál, kóborolt az utcán, kereste a megoldást. Mire elhatározta, hogy elvetet, és orvoshoz fordult, már késő volt...

Szóval a harmadik napon megindították a szülést. 3 kiló 42 dekával, 52 centi hosszal születtem, egészségesen! Nagy szó ez, hiszen számtalan helyen olvashatunk arról, hogy a fiatal korban szült gyeremekek egészsége veszélyeztetebb, mintha az anyukájuk idősebben, néhány évvel később hozzák világra. Ő azonban nem örült egészséges kislányának. Sőt! Reggelre eltűnt a kórházból. Összeszedte kevéske holmiját, engem név nélkül hátrahagyva egyszerűen kisétált az életemből. Csupán egy levelet hagyott hátra, melyben meghagyta, hogy ne is keressék, mert neki nem kell gyerek, csináljanak velem, amit akarnak... 

Aztán jött a szerencsés fordulat. Fiatal pár sétált be 3 éves kisfiukkal. Látogatóba jöttek egy barátjukhoz, aki szintén akkor szült. Megnézték a barát gyerekét, majd a többi babát is, nézve, hogy szép-e, csúnya-e, kinek milyen neve van. Észrevettek is, kinevették hogy mennyi hajam van, amit az orvosok felállítottak, így jelezve, hogy lány vagyok. Bár mindkét kezem látták, nem volt rajta karszalag. Az arra járó orvost megkérdezve, pár mondatban elmondta, hogy jártam, majd sajnálkozva hozzátette, hogy néhány napon belül egy intézetben leszek, ahol ismert a gyermekek sorsa. A pár át sem gondolva mit tesznek, egymásra néztek, és mivel amúgy is szerettek volna egy kistestvért, szinte egyszerre mondták, hogy majd ők magukhoz veszik. 

A különleges véletlen meggyorsította az ügyintézést, így a kórházból egyenesen új otthonomba kerültem. Sosem éreztem, hogy egy megszánt senki vagyok, aki csupán kegyelemkenyéren él. Körülbelül 6 éves lehettem, mikor teljesen megértettem a helyzetem. Persze már bébikoromtól kezdve igyekeztek felkészíteni rá, hogy nem az ő vérük vagyok, de az ő családjuk teljesjogú tagja. Egyszer egy terhes nő ment el mellettünk és anya azt mondta: "Látod azt a nagyhasú nénit? A hasában van a kisbabája. Te nem az én hasamban voltál, mégis az én gyerekem vagy és nagyon szeretlek téged!" Az ilyen apróságok mellett akkor tudatosult bennem, mikor magára hagyott csecsemőket mutattak be a tévében, és a riport kapcsán a nevelőintézetek életét is megmutatták. Elmondták, hogy milyen nehéz sorsuk van, hogy a kevés nevelő miatt csupán napi pár perc jut egy-egy gyerekre, és bár elhivatott emberek dolgoznak, az igazi törődést nem tudják megadni az ott élőknek. Tudtam, hogy én is ott végezhettem volna, és bár nem ismertem az összes részletet, mi történt velem, sírva mondtam anyának köszönetet, hogy nem engedett olyan helyen lakni, hogy bármikor van ideje rám, meghallgat, játszik velem, mesét mond, és megvigasztal, hogy sok játékom van, amelyet nem kell másokkal megosztani, saját szobám van, ahol egy ágy vagy, nem emeletes ágyak, és a fehér falakat nálam Donald kacsa és Mickey egér díszíti. 

Idősebb fejjel sokszor gondoltam arra, milyen lehetett az igazi anyámnak, és sokszor jutok arra a következtetésre, hogy érthető, amit tett. Egyedül volt, fiatal, ijedt, aki egyszerre veszített el mindent és mindenkit. Azt is tudom, hogy sokkal szebb és tartalmasabb életet kaptam, mert egy gyerekanya egyedül nem sok mindent tud megadni egy gyereknek. De azt is tudom, hogy mennyi szenvedés és magány várt volna rám is, ha nem jönnek éppen akkor oda a szüleim. Ha pedig Éva felkészültebb lett volna a nemi élet előtt, vagy kétségbeesés helyett egyből abortuszra megy, még szenvedni sem lett volna esélyem az életben, hanem az élet előtt ítélnek halálra. 

Talán ez az élmény miatt is, de mindigis úgy éreztem, hogy lehetek bármilyen fiatal is, ha hibázok, vállalom a következményeket, és nem dobom el magamtól a gyermekem, főleg nem vetetem el. 

Nem az abortusz ellen vagyok, és nem tüntetnék ellene, hiszen vannak számomra is elfogadható esetek. Ha az én gyermekemről derülne ki, hogy valami oknál fogva az élettel összeférhetetlen betegséggel születne, szerintem én is elvetetném, hiszen se neki, se nekem nem lenne élet. Belátom, hogy vannak olyan esetek, amelyek indokolhatják ezt a döntést. Bár az is borzasztó, amikor valaki úgy vállal gyereket, hogy neki és a gyermeknek is állandóan nélkülözniük kell. Viszont, ha megfelelő a szociális háttere, miért tenné? 

Az abortusszal kapcsolatos törvényeket kellene szigorítani. Az addig jó, hogy 16 éves kor alatt szülői engedéllyel ingyenes, de ne lehessen egészséges anya egészséges gyermekét megölni. Mert valamilyen szinten ez is gyilkosság. Persze ne vegyük szó szerint, hogy a műtétet végző orvos a bérgyilkos, akit az anya bérel fel.

De ki tudja, mikortól érez a magzat?! Mai napig vitatkoznak pszichológusok arról, hogy hány hetes korától van lelke a magzatnak. Vannak, akik csak nevetnek ezen az elgondoláson. Van egy film, mely egy magzatot mutat abortusz közben. Sokat töprengtem azon, mit érezhetnek, mit élhetnek át azok a magzatok, akiket egy műszerrel gyakorlatilag kikaparnak. Kiáltanának, hogy ne, ne bántsák őket, hiszen egészségesek, és élni szeretnének! Mivel nem tudnak beszélni, azt gondolják, gondolataik, érzéseik sincsenek. Ez szerintem nem egészen így van... Hiába nem tudja, nem látja senki, ahogyan reményvesztetten próbál meg elmenekülni a felé közeledő műszer elől, nincs hová. Egyedül az az apró magzat tudja, hogy ő már sohasem lesz ember, és azt sem fogják megtudni, hogy ő már élt, élni szeretett volna! Mikor megérzi meztelen bőrén a hideg orvosi fémet, már halálos bizonyossággal tudja, hogy vége annak, ami el sem kezdődött számára. És ajka néma sikolyra formálódik, de addigra már eldőlt a sorsa...

Az abortusz előtt álló nők ezekbe általában bele sem gondolnak. Saját életüket tartják szem előtt. Olyan választás ritkán van, hogy valaki megszülje, csak azért hogy örökbe adja utána egy otthonba, hiszen ezt a környezetük előtt is vállalni kell akkor, míg egy abortusz könnyen maradhat titok mindenki előtt.

Én mindenesetre úgy gondolom, hogy minden embernek megvan a joga az életre, és ha valaki akaratán kívül lett terhes, igenis vállalja a következményeket. Talán, ha magához öleli gyermekét, aki csak tőle függ, nem is bánja meg döntését. Egy kisgyermek feltétel nélküli szeretete pótolni tudja mindazt, amit érte elvesztett...

Oldal: Esély az életre
Szabadon Szóló - cenzúra nélkül, ahogy ÉN gondolom - © 2008 - 2024 - szabadonszolo.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat