Hajléktalanok

A mesebeli fiú, ha záros határidőn belül nem talál egy gazdát, akitől munkát kap, vagy egy királyt, kinek udvarában szerencsét próbálhat, egy sárkányt, akit legyőzhet, menthetetlenül hajléktalanná válik. Ez a valóságban is hasonlóképpen működik. Bár már senki nem próbálja meg elnyerni a királykisasszony szívét, csókkal sem ébresztünk fel senkit, és nem harcolunk sárkányokkal; a megélhetésért küzdeni kell. 

A legtöbb ember mégis természetesnek veszi, hogy van fedél a feje felett. Sokan élnek persze nehéz körülmények között, akiken eluralkodik a kétségbeesés a hónap végére, de az egyértelmű számukra, hogy a számlákat kifizetik, a lakást fenntartják. A fedél nélküliek elbuktak az igyekezetükben. Elvesztették a munkájukat, családi gondjaik vannak, vagy éppen nincs is családjuk, és a legtöbb esetben pont a nehéz körülményeik miatt az átlagnál magasabb szintű a szenvedélybetegségük is. 

Megyünk az utcán és kéregető embereket látunk. Látjuk őket padon aludni egy napsütéses délelőtt, alkoholt szorongatva egy fagyos délután, zenélni a sétáló utca közepén, nagyobb üzletek előtt üldögélni egy kalappal. Látunk rongyos embereket, akik mellett néhány koszos pléd és kartondoboz jelzi, ez az otthonuk. 

   

Az országosan ismert gondok - az elöregedés, a munkanélküliség, a rossz egészségi állapot, a szenvedélybetegség - mellett a városokban koncentráltan jelentkezik az előbbieket szinte mind magába foglaló hajléktalanság.

Ahány fedél nélküli, hajléktalan, lakástalan, otthontalan ember, annyi sors, annyi körülmény, annyi különböző élethelyzet és perspektíva. 

De kik is a hajléktalanok? Van egy ilyen fikció, hiszen minden megjelölés az. Aki ott, az aluljáró telefonfülkéjében fekszik nap mint nap, ő az, ő hajléktalan. De aki "csak" beköltözik hozzá egy éjszakára, ő is az? S aki ott sétál el szerényen, rendes ruhában, éppen munkából jön, bár még nem tudja, melyik barátjánál fog ma aludni, ő is az? S a srácok, akik olyan jóízűen civódnak az újságárus előtt, de lakása egyiknek sincs, s a közös albérletből (ágybérletből?) holnap tovább kell költözniük valahova, ők? Az a fiatal lány, aki az oszlopnál téblábol már órák óta, mert nem mer hazamenni, ahol részeges anyja csak megveri, neki hol az otthona?

 

 A „tisztességes adófizetők pénzét eszik meg, és még elkaparni is abból kell ezeket.” Megrázó vélemény az utca emberétől, egyben nagyon elgondolkoztató is.

Valóban a terhünkre vannak, a „bár ne is lennének kategóriába” tartoznak? Végülis igen. Bár ne lenne egy hajléktalan se, bár tudna mindenki jóllakni, és bár lenne mindenkinek egy hely, ahova hazatérhet! Ezek az alapvető dolgok mindenkinek kijárnának alanyi jogon. Több, mint valószínű, hogy az utcán élőknek meg is volt, csak elveszítették. Nem hiszem, hogy feltétlenül egy csalódás, inkább kudarcok sokszori megismétlődése jelenti náluk a süllyedést. Ha nincs olyan anyagi támogatás a háttérben, olyan tartalék, ami kitart, míg megbírkózik a gondjaival, az utcára kerül. Onnantól jön az elfásulás saját életükkel szemben, amikor már minden mindegy. Érdekes történetek lapulhatnak a megfáradt tekintetek mögött. Próbáltam az okokat megtudni, de a Szegeden élő hajléktalanok többsége elzárkózik a beszélgetések elől. Nem szívesen nyílnak meg, a múltjuk pedig kifejezetten tabu téma legtöbbjüknek. Érthető, hiszen senki sem beszél szívesen a sikertelenségéről, hogy nem tudott „semmit” elérni az életben. 

Nem tudjuk elképzelni, kivel mi történt, de megkérdézni meg lehet. Minden rongyos embernek más története van. Bár elutasítóak, élik a saját életüket, megszokva, hogy kirekesztettek, feltett szándékom egy városi fedél nélkülivel beszélni. Oda kell mennem egy hajléktalanhoz. Választáson egy utcai otthontalanra esik,  aki éppen egy földről felszedett csikket igyekszik meggyújtani. Még nekem is emlékeztetnem kell magam rá, hogy ő is ugyanolyan ember, mint én. Illedelmesen köszönök. Mikor végre szán rám egy pillantást, elmondom neki, hogy újságírást tanultam és a hajléktalanságról szeretnék írni. Várok néhány másodpercet, míg megemészti, amit hallott. Már fordulna el, érzem a veszteséget, tőle nem tudok meg semmit. Nem akarom csak úgy itt hagyni, és beszélni mással. Engem már az ő sorsa érdekel!

 Kinyújtom felé a kezem, és megmondom a nevem. Sárgás keze bizonytalanul emelkedik fel, majd lehanyatlik maga mellé. Az arcomba néz, és én barátságosan tekintek vissza rá, közben az arcát tanulmányozom: a ráncok mélyen szántják a beesett arcot, szeme összehúzva, gyanakodva méreget, de szemöldöke felhúzva van, inkább csodálkozik, semmint idegenkedik. A sors fintora, hogy ő nem akar megnyílni, tartózkodik, mikor úgy érzem, itt csak én retteghetek. Leüthet, elveheti a táskám, hisz nem tudhatja, hogy csupán néhány száz forint van nálam. Kényszeredett, bánatos mosollyal, kitartóan nézek rá, közben egyre az kattog a fejemben: vajon mikor bántak vele utoljára emberként? Érzem, kezd megtörni a jég. Igazam is van, a szigorú vonások megenyhülnek, arca egyetlen mosollyá válik. Kezével megfogja az enyémet, megszorítja, és úgy érzem, egy pillanattal tovább fogja a szükségesnél. Kényszerítem magam, hogy ne rántsam el a kezem, és rohanjak el. Bizonyosságot nyertem afelől, hogy igenis ember lakozik a rongyok mögött.

Veszek két kávét, és letelepedünk egy padra. Szerinte már nincs hideg, a szél kellemesen fúj csupán, én mégis fázósan kuporodok le mellé. Normális esetben le sem ülnék, fel is fázhatok.  De ha állva maradok, akkor fölényesnek tűnnék, ahogyan ő ül, én pedig fölé magasodom.  

A nehezén túl vagyok, hozzáérnem már nem kell. Óvatosan tapogatózom, mióta él az utcán. Nehezére esik válaszolni, tekintete a távolba néz. Ráérősen kevergeti a kávéját, majd iszik egy kortyot. Elégedetten elmosolyodik. Már második éve, hogy az utcán van, pontosan azonban nem tudja, mert már régen nem tartja számon, milyen nap van éppen. Két év pedig kemény, sok időnek számít az utcán élők között. Egy a hajléktalanok ellátásában nagy tapasztalattal rendelkező szakember szerint maximum öt év az, amit az utcán túl lehet élni. A hideg, az embertelen körülmények kikezdik a szervezetet, a betegségek halmozottan jelentkeznek. Nincs lehetőség a gyógyszerek rendszeres szedésére, az egészséges táplálkozásra, sőt néha a nem egészségesre sem. Viszont annál nagyobb szerepet játszik az alkohol. Bizony kevesen lennének, akik mínusz tíz fokban józanul kibírnák reggelig az utcán feküdve. S kevesek számára adna lelkierőt a másnaphoz a hit, hogy egyszer minden jóra fordul.

 A társadalom lemond róluk, nem veszi őket emberszámba. Segítség nyújtás helyett pedig csupán becsmérlő szavakat, és elutasítást adnak. Így érthető Pali döbbenete, hogy én nem gúnyolódok, nem ítélem el, csak hallgatom, és kérdezek. A becsületes neve Veres Pál, de utcai berkeken belül ő a Pali, így tudják kiről van szó. Vezetéknév helyett is csupán jelzőket használnak egymásra, ha két egyforma nevű hajléktalan is van. Így van olyan, hogy az erdős Józsi, mert ő valami erőben él, meg van az átutazó Józsi, aki azt hangoztatja lassan egy éve, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ő csak ’utazó’, hamarosan lesz lakása meg munkája. Ezért viszont semmit nem tesz; mikor a legrészegebb, akkor a legnagyobb a hangja. Ők már megszokták, hogy a Józsi már csak ilyen, nem szólják le, tudják, sohasem fog már normális helyen lakni, de a hite megvan.

Kicsit úgy mesél ezekről az emberekről, mintha csak egy baráti társaságról lenne szó, ahol nagyon különböző emberek jönnek össze, iszogatnak, és nincs hova hazamenniük. Ez tartja össze őket, de ez csak az én következtetésem, Pali nem mondja ki. 

 

-          Neked mi van a családoddal? Hol éltél ezelőtt? – a tegezést ő ajánlotta fel,  ő  úgyis tegez engem, őt meg értelmetlen magáznom, senki sem szokta.

-          Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében éltem a menyasszonyommal. Az egész megyében nem volt munka, szegénységben élt mindenki. Felkerekedtem hát, és eljöttem Szegedre. A DÉLÉP munkásszállóján laktam, ott is dolgoztam. Hazalátogatni csak havonta egyszer tudtam. Az álom az volt, hogy ide tudjunk költözni egy kicsi lakásba. Nem voltunk már olyan  fiatalok, de még jól bírtam a munkát, jól is ment, szerettem a gépekkel is dolgozni, fákat gyalulni, ilyesmi…

Innentől kezdve nem szól semmit, csak néz, a száját összeszorítja. Már azon gondolkozok, hogyan érhetném el, hogy folytassa, de rövid csend után, elmerengve beszél tovább:

-          Munka még volt, de a szálló megszűnt. Így a fizetésem jórésze albérletre ment. Két munkatársammal költöztem egy lakásba. Az egyik megházasodott, és elköltözött. Még így is ki tudtuk volna fizetni a lakást, de elkezdtünk lakót keresni magunk mellé. Hónapokig nem jött senki, egyre nehezebben tudtuk kifizetni a számlákat, a bérleti díjat. Pista pedig egyre többet ivott, nem adta ide a rá eső részt. Kértem szépen, kiabáltam, hiába. Nem emlékszem, mikor kezdett el egyre jobban inni, de a vége az lett, hogy a kaucióból vonták le ottlétünket. Pistát semmi sem érdekelte, aztán elment valahova az anyjához, nem tudom, mi lehet vele. A menyasszonyommal eltávolodtunk egymástól, aztán talált mást, akinek biztos a megélhetése, tudja segíteni őt anyagilag. Nekem már nem volt annyi pénzem, hogy neki is adjak, örültem, hogy tudok még enni vajas kenyeret, és van tető a fejem felett. Egy idő utána pedig belefáradtam a félelembe, hogy az utcára kerülök. Nem érdekelt volna az sem, ha meghalok. Hagytam, hogy menjen a sorsom a maga útján, éheztem, fáztam, aztán megszoktam. Most itt vagyok, még élek, majd lesz valahogy, ahogyan eddig is volt.

Bár nem tetszik a hozzáállása, meg tudom érteni. Szinte egyszerre veszítette el a munkáját, a lakását, a szerelmét. Igaz, ezek összefüggésben álltak egymással. Szomorú, hogy feladta. Az átmeneti szállóról van egy kialakult képem, nem tudom, most van-e üres hely, de biztosan nem küldenék el onnan. Ezt el is mondom Palinak, de ő mosolyogva rázza meg a fejét. az ő otthona már megvan: a Tisza-parton az Árvízi emlékmű után kell lemenni. Ismerem a helyet, nem egy hajléktalan húzza meg ott magát. Hideg, nedves hely, sok szeméttel, néhány bútorral, amit mások az utcára dobtak már. 

Mégis... Egy kis, összetartó közösség él itt. Bár nincs otthonuk, igyekeznek élhető életet teremteni maguknak, segíteni egymásnak átvészelni a nehézségeket. Betekintést engedtek kis világukba, hagyták, hogy körülményeiket másokkal is megosszam. 

Főznek, mosnak magukra. Tiszteletreméltó módon óvják a környezetük tisztaságát, hiszen tudják, ha gond van velük, azonnal távozásra kényszerítik őket. 

Az aznapi vacsorához én is hozzájárultam. Pénzt nem akartam nekik adni, de amikor elmentem hozzájuk, még mielőtt bármit is lefényképeztem volna, felajánlottam nekik, hogy bevásárolok néhány dolgot, amelyekre szükségük lehet. Szívesen fogadták. Nem tudtam, hányan élhetnek lenn, Palin kívül csak egy fiatal srác és egy nő volt "otthon". A nő a lelkemre kötötte, tojást mindenféleképpen vigyek. Elszaladtam egy közeli boltba, természetesen az volt az első, amit a kosárba tettem. Egy rúd párizsi, kenyér, tej, vákumozott kolbászok kerültek mellé. Úgy gondoltam, elég lesz, hiszen ha pénzt adok, ennek felét se adtam volna oda nekik. Mégis... Mire elég ez? Holnap mi lesz velük? Persze eddig is megéltek, nem haltak éhen, és még alkoholos üvegeket sem láttam, rendes társaság, szerencsétlen helyzetben. Hát narancsot, paprikát, paradicsomot is vettem, ezeket biztosan nem engedhetik meg maguknak sosem.

 

 

Ez az elkülönített rész a nő és párja magánszféráját biztosítja, akik az utcán ismerkedtek meg, és a nehéz sors összehozta őket. Megható, hogy nem mindenkiből vesztek ki az emberi érzések. Az itt élők, bár hajléktalanok, mégis igyekeznek élhető és emberhez méltó életet élni.

 

 

 

 

 

Mivel a lakás nemcsak társadalmi, hanem alapvető biológiai szükséglet is, hiszen megvéd az időjárás viszontagságaitól, törvényszerű, hogy mindenkinek kell valahol laknia. Akár a Tisza-parton meghúzódva, mint Pali és fogadott családja, akár egy lebontásra váró vagy éppen felújítás előtt álló épületben. Az építkezések, általában pénz hiányában sokszor hónapokra leállnak, így a szemfüles hajléktalanok egészen jó lakáspótlókat találhatnak. Hogy ezeket a helyeket megtaláljuk, úgy tűnik, legalább annyi emberi energia szükséges ezek felkutatásához, mint egy „igazi” lakás megszerzéséhez. Hogy az ide menekülők miért választják mégis ezt, arra a csöves réteg életvitele, életstílusa adhatja meg a választ. 

 

Ez az elhagyott épület is hajléktalanok által lakott, az ajtó kifeszítve, szabadon járhatnak ki-be a rászorulók. Míg a tulajdonos, vagy valaki fel nem fedezi, mivé lett a romos épület, és kiűzi az itt élőket.

 

 A szenvedélybetegségük, kirekesztettségük miatt nem szívesen látják őket különböző lakóközösségekben. Bár kénytelenek lennének ott is eltűrni őket, nincs rá esélyük, hogy ki tudják fizetni az alacsony segélyeikből a bérleti díjat, illetve a rezsit. És akkor még nem ettek semmit. Egyszerűbb nekik, ha összeeszkábálnak egy kis épületszerűséget egy erdőben, vagy önkényesen beköltöznek egy üresen álló házba, pincébe, garázsba, nyaralóba. Természetesen a nap nagyobb részét csavargással, koldulással, italozással töltik.

Természetesen nem csak áldozatok vannak. Mégis a legtöbb ember a közvetlen környezetében látja, tapasztalja a szegénységet, látja a küzdelmet, amely kimondatlanul is arról szól, hogy a lakás megmaradjon, a család túléljen. 

Az emberek több ezer éves réme a szegénység. Nemcsak gazdasági (vagyoni, jövedelmi, létfeltételbeli) hanem társadalmi egyenlőtlenséget is jelent, azaz alsóbbrendűségi, függőségi, kiszolgáltatottsági, önleértékelődési életérzés is kíséri. A szegénység jellemzője, hogy jövedelmük csak a legalapvetőbb létszükségletek kielégítésére elegendő vagy még arra sem. Ez a létminimum. Az utcán élők körében ebbe beletartozik az alkohol és a cigaretta is. Az utóbbi évtizedben kialakult nagyszámú munkanélküli ember is növeli a szegények több százezres táborát.

Az anyagi szűkösséget lelkileg tovább súlyosbítja az, hogy a hatalmon lévők (évezredek óta) a munkából elbocsátottakat, megfosztottakat kiáltják ki bűnbaknak: „nem szorgalmasak”, „alkalmatlanok”, „gyenge munkaerő”, „nem képzik magukat”.

A mindenkori hatalom önigazgatási kényszere a „bűnbak” elmélet.

A bűnbak még a régi hébereknél volt szokás, hogy az Engesztelés Napján egy pap felolvasta a nép bűneit, és közben a kecske fején tartotta a kezét. Szimbolikusan a kecskebak fejére olvasta mindazokat a vétkeket, amelyeket népe követett el. Ezután az állatot kihajtották a pusztába, hadd vigye magával a közösség bűneit.

Talán az utcán élő emberek is ilyen ’állatok’, akik hírül viszik az emberek állítólagos bűneiket. Azért állítólagos, mert sok esetben valaki tényleg önhibáján kívül kerül utcára. Bár egyszerűbb elfogadni azt, hogy saját maguknak köszönhetnek mindent, ezért nem adunk nekik pénzt. A lelkiismeret nyugtatásaként néha talán odadobunk eléjük valamennyi aprót, és bár nemes gesztus is lehetne, megalázzuk őket, hiszen tényleg dobjuk, nem a kezébe adjuk, esetleg néhány bátorító szó kíséretében. 

Egy ország, de hogy gondolkodjunk kicsiben, egy város képét két dolog határozza meg: a temetők állapota és az utcán élők száma. Persze a látványt rontják olyan apróságok, mint a kövek között lapuló csikkek, amelyek ott rohadnak Szegeden a Mars tértől a Somogyi könyvtárig, Alsóvárostól egészen a Kálváriáig. Akkor még a Tisza-parton és sajnos a Tiszában lapuló szemétrengetegről szó sem volt. Ezek nagyrésze pedig nem is az utcán élők szégyene. Megfigyelhető a hajléktalanoknál, hogy a csikkeket nem dobálják el, a kiürült üvegeket is a kukákba dobják. Ironikus, hogy akiket az utca szemetének titulálnak, ők is hozzájárulnak, hogy ne legyen minden tele szeméttel. Mintha az otthonukat tartanák tisztán.

Elvégre tényleg ez az otthonuk, minden idejüket az utcákon töltik.

            Bár vannak olyanok, akik bár az utcán élnek, úgy tesznek, mintha normális életük lenne, családjuk, jó munkájuk, magas iskolai végzettségük. Tegnap még volt időm a busz indulásáig, úgyhogy leültem kicsit egy padra. Kellemes volt az idő, néztem az embereket. A hajléktalan embereket messziről meg lehet ismerni. Lehet látni, ki az, aki le fog szólítani. Előbb észrevettem, mint ő engem. Nem is okozott csalódást, megállt előttem. A furcsa az volt benne, hogy nem kért semmit, csak beszélt.  Körülbelül negyed órán át mesélt nekem mindenféle történetet. Én érdeklődve hallgattam, míg az elsétáló emberek sajnálkozó tekinteteket vetettek rám. Nem éreztem magam áldozatnak, akit letámadott egy csöves, éredekes volt. Köhögése alkoholszagot árasztott, azt hittem, azért mesél ilyen hajmeresztő dolgokat.

            Megtudtam, hogy Szegeden szerzett jogi diplomát, Havas Henriket nem igazán szereti, és valahogy szóba került Kennedy halott lánya is. Őszintén azt se tudom, meghalt-e a lánya. Valóságalapja lehet mindennek, de biztos vagyok benne, hogy a magyar média felkapná azt a magyar embert, aki kapcsolatban volt vele.

            Egyszer csak elgondolkozó tekintettel néz rám: Mit is mondtál, mi a neved? Mindig elfelejtem.

Persze én még semmilyen nevet nem mondtam neki, nem is kérdezte, csak mesélt a lányáról, az unokájáról, akik külföldön élnek. Természetesen rendszeresen látogatja őket.

-          Akkor kezdjük elölről. – mondja – Imre herceg vagyok.

-          Én meg Kinga királylány. –feleltem játékosan, mert ez már tényleg vicces.

De nem, ő teljesen komolyan mondta, szóval én is komolyabbra vettem a figurát. Úgy éreztem, jót teszek azzal, ha meghallgatom, és úgy teszek, mint aki elhiszi minden szavát. Viccelődött, megállapította, hogy csúnya a szemem, borzasztó hülye nevem van és soha nem leszek elismert újságíró. Jó lehetett neki emberként beszélni valakivel, nem pedig 20 forintért koldulni. A kitalált szerepe miatt nem is kért tőlem egy forintot se, én se sértettem meg vele, hogy adok neki valamennyi aprót. Meghallgattam, majd kisétáltam a buszmegállóba.

A kitalált világban élő hajléktalanoknak lehet a legnehezebb a segítségnyújtás, hiszen Imre herceg nem szorul rá egy hajléktalan szállóra. És ez csak egy példa. Bár ők legalább boldogan halnak meg, hiszen kis világukban ők valóban lehetnek hercegek, gyerekekkel és unokákkal, jogász diplomával, doktori végzettséggel. Így saját maguk számára is elviselhetőbbé teszik létüket, hogy semmijük sincs. Bár hajlamosak túlzásokba esni, mikor találnak valakit, aki meghallgatja őket. Ennyit el lehet nézni nekik, és szerintem minden ember szánhatna rájuk néhány percet, ha már megszólítják őket; nem csak csukott szemmel elrohanni mellettük, foghegyről odavetni nekik, nincs pénzünk, időnk, hagyjanak békén.

Az emberi megnyilvánulások a fedél nélkül élők számára többet érnek, mint egy szál cigi, vagy 50 forint. Ha néha megállunk, és szánunk rájuk egy kis időt, akár tanulhatunk is tőlük, letudjuk a napi jócselekedetet, és valóban sokkal jobban érezzük magunkat utána. 

 

Oldal: Hajléktalanok
Szabadon Szóló - cenzúra nélkül, ahogy ÉN gondolom - © 2008 - 2024 - szabadonszolo.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat